A “Mátrix Szindróma” – pszichodiagnosztika a mindennapokban

 

A gépek divatját éljük. Már körülbelül három évszázada, hogy lenyűgöznek minket ügyességükkel és gyorsaságunkkal, de ami különösen hasznossá teszi őket, az a megbízhatóságuk; megfelelő karbantartás mellett holnap is ugyanazt a teljesítményt várhatjuk el tőlük, mint amit ma nyújtottak. A „modern idők” kezdete óta azonban egyre fokozódó mértékben gépies működést várunk el magunktól, emberektől is, és ez a tendencia sajnos úgy tűnik, hogy a most kialakulóban levő posztmodern társadalomban is töretlen marad.

Az „Egyre hatékonyabbnak lenni, minél kevesebb ráfordítással minél többet kihozni magunkból!” vezérelv egyre jobban irányítja az emberi megnyilvánulásokat az élet minden területén.

A „Mátrix” filmtrilógiában – és egyre több scifi-ben – bemutatásra kerül az ember félelme a teljesítményelven alapuló mesterséges intelligencia tömeges elterjedésétől. Itt szimbólikusan kifejeződik, hogy milyen idegenszerű az előre megírt algoritmusok alapján mechanikusan leélt élet, a társadalmi szerepeink hipnotikus álomban történő szakadatlan és értelmetlen ismétlése. Ez a negatív utópia jelenlegi létezésünk alapproblémáját, a hagyományos emberi értékek elvesztését érinti meg.

Az értékvesztés nárcisztikus megoldásmódokkal történő kezelése nyomán egy komplex, társadalmi méretekben megjelenő tünet-együttes alakul ki. Ezt a betegséget „mátrix szindrómának” nevezhetjük. Az ilyen jellegű személyiségzavarral küzdő személy a „Mátrix fogja”. Értékrendjében a központi szerepet a teljesítmény, a kiszámíthatóság és az ehhez szükséges energia kapja. Álma önmaga megsokszorozása, illetve olyan képességek birtoklása, amik legyőzhetetlenné teszik. A filmben megjelenített „Nagy Alkotó” a fenti célok megvalósítása érdekében létrehoz egy színes és érdekes világot, a „Mátrixot”, hogy ezzel folyamatos aktivitásra késztesse az embereket. A film karikatúraszerűen ábrázolja a robotszerű viselkedés stílusjegyeit; azokat a pszichés tüneteket, amiket jelenlegi társadalmi működésmódunk folyamatosan generál. Megérthetjük belőle azoknak az életérzését, akik nem akarnak megfelelni a gépiesen működő világ elvárásainak, ezért a színes kábítószerek segítségével kirepülnek belőle, vagy más módon „dobbantanak” a rendszerből. Valószínűleg tudatos szándék nélkül, de a film mégis utal arra, hogy akár egy egész életet leélhetünk egy „sorstalan”, passzív, hipnotikus álomban, anélkül hogy a valóságra ébrednénk, vagyis megszületnénk. Tehát a modern és posztmodern időkben is jogos megkérdeznünk, ahogyan ezt Feldmar András – Kanadában élő magyar pszichiáter – is tette, hogy „Van-e élet a halál előtt?”

Az egymás közti versengés fokozódásával egyidejűleg a család, az oktatási és minden egyéb intézményrendszer már kisgyermekkortól különösen nagy hangsúlyt helyez a teljesítmények folyamatos mérésére és összehasonlítására. Ennek hatására egy egész életen át központi kérdés lesz az önértékelés. Két gép közül az a jobb, amelyik hatékonyabb, termelékenyebb. És két ember közül?

Bizonyos munkakörökben az emberi érzelmek átélése kifejezetten zavaró lehet. Különösen nehéz lehet ez olyankor, amikor pedig az ember folyamatosan ki van téve ezeknek az érzéseknek. Nézzünk meg például egy pénztárost a bevásárlóközpontban. Hosszú sorok, egyik vevő a másik után. Megengedheti-e magának, hogy emberként kapcsolatot teremtsen arra a tizenöt vagy huszonöt másodpercre, miközben a termékek egy rituális aktus során átkerülnek a vevő birtokába? És a vevő, megengedheti magának? És mi, sorban állók, megengedjük nekik?

Szinte minden helyzetben kiszámítható, ésszerű működést várunk el egymástól és önmagunktól. A terápiás gyakorlatban egyre gyakrabban találkozunk azzal a jelenséggel, amit a szakirodalomban egy-két helyen önálló diagnosztikus kategóriaként a „control freak” (kontrol kényszeres) elnevezéssel jelölnek. Ez a kifejezés azoknak a személyeknek a problémáját írja le, akik környezetüket állandóan kontrollálni akarják, mert kis mértékben sem bírják elviselni, ha előre nem látható és általuk nem befolyásolható eseményeknek vannak kiszolgáltatva. Szélsőségesen érzékenyen érintheti őket például az időjárás kiszámíthatatlansága, vagy az, hogy a velük kapcsolatba kerülő másik ember tőlük független, önálló szándékkal, érdeklődéssel és célokkal rendelkezik.

Mesterségesen felépített világunkban általános, hogy valamennyien igyekszünk minél jobban kiküszöbölni az évszakok zavaró hatását. Maximálisan akarunk teljesíteni, legyen tavasz, nyár, ősz vagy tél. A régi korok emberei a hónapok elnevezésével is kiemelték az adott időszak hangulatát. A magyarok például márciust a „kikelet havának” hívták, élesen megkülönböztetve ennek az időszaknak a hangulatát az „álom havától”, ami decemberben volt. Talán kevésbé igyekeznénk gyógyszerekkel megszüntetni a téli depressziót, ha a novembert még mindig az „enyészet havának” neveznénk. Ezt az elnevezést ismerve ugyanis érthető, hogy miért természetes az, ha a tél közeledtével kevesebb energiával és érdeklődéssel fordulunk a világ felé, mint máskor. A hónapok megjelölésére általunk használt műszavak már nem utalnak arra, hogy az adott időszakban milyen folyamatok történnek a természetben, a testünkben és a lelkünkben. Így a hónapok nevei számokra is bármikor felcserélhetők — akárcsak a „Mátrixban” minden esemény és minden személy. Ez is segít, hogy abban a hitben ringathassuk magunkat, hogy sikerült függetleníteni az életünket és a teljesítményünket a személyes érzelmeinktől, hangulatainktól, amik pedig valójában egy természetes ritmust követnek.

Sztenderd és — igény szerint — bármikor hozzáférhető szolgáltatást szeretnénk nyújtani és kapni az étteremben, a szerelőműhelyben, a közigazgatásban. Lehet, hogy még a házasságban is. Vagy meg tudjuk húzni a határt a munka és a magánélet között? A praktikus, fogyasztói gondolkodásmódra jellemző, hogy a dolgokat és önmagunkat egyetlen dimenzó, a jó-rossz viszonylatában értékeljük. Például olyan kérdéseket ismételgetünk magunkban félig tudatosan, hogy „Jó ez? Megéri?” „Elég jól csinálom?” „Vajon most jól vagy rosszul érzem magam?” És persze mindig azt szeretnénk, ha a dolgok egyre jobban mennének, mi magunk pedig „napról napra jobban és jobban” éreznénk magunkat. Ezerféle módon és színben lehetne jellemezni a dolgokat, de mi az esetek nagy részénél leragadunk a „fekete, vagy fehér”-síkon; hogy valami, vagy valaki jó, vagy rossz. Nincs időnk arra, hogy érdekes módon értelmezett szituációkban személyes, kreatív megoldásokkal kísérletezzünk, hanem igyekszünk minél „jobban” kezelni a helyzeteket. Szeretnénk, ha minden olajozottan működne, mert lehet, hogy unalmasabb így az élet, de biztonságosabb.
Valamit mégis elveszítünk közben; ami pedig az emberi életnek mélységet és személyes tartalmakat adhatna. Ez a szorongató gondolat teremti meg azokat a sci-fi rémálmokat, amiknek nagyon régóta visszatérő témája az emberek és a robotok háborúja. Vajon kitörhet-e a valóságban is egy ilyen háború? A mesterséges intelligencia és a természetes intelligencia közti háború nem utópia, de csatáit az emberek nem a gépekkel, hanem itt és most saját magukkal és egymással vívják meg.

A gépek sokkal hatékonyabban és megbízhatóbban végzik a dolgukat, mint az emberek. Ebben nincs vita. A gépek bármilyen teljesítményben túlszárnyalják az embert. Abban a versenyben, amit az emberek egymás között folytatnak, a természetesen viselkedő ember is alul marad azzal szemben, aki a helyzetek kezelésére előre kifejlesztett reakciósorokat gyakorol be. Az elmúlt száz évben az élsport azért lett annyira divatos, mert az embereket roppantul izgatni kezdte a versengés, egymás legyőzése. A mindennapokban ugyanúgy, mint a sportpályán vagy a TV vetélkedő műsoraiban. Az ember kitartó és szorgalmas gyakorlással tökéletesítheti stílusát, folyamatosan javíthat a teljesítményén. „Minél többet gyakorolsz, annál jobb leszel! Legjobb, ha este sem veted le magadról azt a szerepet, amit majd nappal játszanod kell! Jobban el tudod játszani akkor, ha magad is elhiszed, hogy azonos vagy a szerepeddel! Legjobb, ha elalvás előtt is azon gondolkodsz, hogy holnap mit hogyan kell megoldanod! Legjobb, ha nem is pihensz!” Ezt szuggerálná egy másik rémálomból életre keltett „Nagy Testvér”, hogy a gyermekeket felkészítse a „való világra”.

Ha valaki nem az elvárásainknak megfelelően viselkedik, kifogásoljuk a stílusát. Gyakran úgy távolítjuk el magunktól személyes érzelmeinket, hogy általánosítunk, és egy elvont normához viszonyítunk. Például: „Egy feleségnek ebben és ebben a helyzetben így és így kell viselkednie.” Tehát, ha nem azt teszi, akkor rosszul működik. „Egy normális gyerek így és így viselkedik.” „Egy barát akkor jó barát, ha egy ilyen és ilyen helyzetben ezt és ezt teszi.” Az emberek így a mesterségesen konstruált norma alapján összehasonlíthatóak lesznek egymással, akárcsak a gépek — egyéni sorsok, mélyről fakadó motívumok és személyes érintettség nélkül. Teljesítményük minden vonatkozásban mérhető; hogy milyen jó pincér, milyen jó szerető, mennyire jó apa vagy anya. Hogy ne érezzük hibás terméknek magunkat emberként, szerepeket kell begyakorolnunk. Meg kell tanulni, hogyan viselkedik egy jó szakember, egy jó apa, egy jó cimbora, egy jó feleség.

Minden azon múlik, hogy mennyire hitelesen, mekkora átéléssel játsszuk a szerepünket.  Akárcsak egy színdarabban, az életben is tökéletesebben tudjuk játszani a szerepeinket, ha az oda nem illő érzéseket nem engedjük meg magunknak. Ez azt jelenti, hogy ki kell szelektálni azokat a zavaró érzelmeket és gondolatokat, amik a szerep átélésében és eljátszásában elbizonytalanítanának minket. „Ha nem vagy hiteles nem fognak megbízni abban, hogy jó vagy arra a célra, amire el akarod adni magad. De ami még ennél is rosszabb: magad sem fogsz bízni magadban.” Búgja a „Nagy Testvér”, a „Nagy Apa”. Ha ellenérvekkel próbálkoznánk, még hozzáteheti azt is, hogy „soha nem jutsz ötről a hatra, soha nem valósítod meg az álmaidat, ha tutyi-mutyi vagy”. Azért ez az érv már szokott hatni. Főleg a férfiaknál. Az ember ettől már tényleg erőt vesz magán, töri magát, és igaz, hogy egy kicsit távolabb kerül természetes, emberi mivoltától, de közelebb kerül céljai megvalósításához, a győzelemhez, ahhoz a bizonyos gesztenyéhez, amit már régóta ki szeretne kaparni magának.

A szerep egy előre megírt viselkedésrepertoár. Ha egy helyzet valamilyen lényeges vonásában hasonlít a kiváltó kódhoz, elindul a program: az ember eljátssza a szerepet. A helyzet finom részletei nem változtatnak a programon. Egy-két lényeges kiváltó inger hatására szinte mechanikusan lefut ugyanaz a viselkedéssor. A végén értékelés következik: „Melyik részleten kell még csiszolni? Hogyan lehetek még jobb? Hogyan lehetek még sikeresebb?” Az egész fejlesztőmunka célja, hogy jobbak legyünk, mint a versenytársak. „Ha jobban csinálom, enyém lesz a jobb kocsi, a jobb szerető, a nagyobb lakás egy jobb helyen.” Az ember érzi, hogy ha elengedi magát, akkor nem olyan biztos befutó. Az egész életre szóló versengés és stressz nem egészséges. Ha otthon is szerepet játszunk, és nem tudjuk elengedni magunkat még a barátaink és a családtagjaink körében sem, akkor a folyamatos és feszült figyelem, megbetegíti a testünket, de van ennél véleményem szerint nagyobb baj is; amikor a lélek betegszik meg.
Az ember mélyről fakadó természetességgel törekszik a teljes, kiegyensúlyozott életre. Az előadott életstílus szempontjából azonban bizonyos érzelmek átélése zavaró lehet. — Pl. düh, félelem, szomorúság, magány vagy kiszolgáltatottság, hogy csak a leggyakoribbakat említsük. Az elutasított, elnyomott, át nem élt érzelmek azonban továbbra is ott motoszkálnak bennünk. Ami ki van rekesztve a tudatból, az szorongást kelt. Valahol bent attól félünk, hogy ha teret engedünk neki, elhatalmasodik rajtunk, és elviselhetetlen lesz. A tudattalanul működtetett stratégiánk az, hogy megszabadulhassunk a zavaró érzelemtől. Mivel ez átmenetileg sikerül is, kialakul egy reflexes mechanizmus; a személyes érintettség folyamatos és tudattalan elkerülése. Ez a lélek betegsége, ami sokféle tünetben megnyilvánulhat. Hosszú évek alatt rengeteg apró „trükköt” gyakorolhatunk be, ami megmérgezi emberi kapcsolatainkat, homályosabbá teszi önmagunk és a helyzetek érzékelését, „csak” azért, hogy bizonyos érzelmeket ne kelljen átélnünk. A furcsa az, hogy ez a folyamat automatikusan történik, úgy hogy közben nem is vagyunk a tudatában.

Állandóan szerepet játszani, egy idő után nagyon fárasztó. Reakcióink, gesztusaink, arcjátékaink egyre automatikusabbak lesznek. Kapcsolataink kiüresednek, kommunikációnk mechanikussá válik, és egy idő után feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi értelme van így ennek az egésznek? Ez egy nagyon lényeges kérdés. Ezen a ponton érdemes megállni egy kis időre, és felvenni a kapcsolatot önmagunkkal. Tegyük fel bátran a kérdéseket önmagunknak: „Mit is szeretnék valójában? Mitől lesz az életem olyan, amilyennek Én szeretem,és nem pedig olyan mint egy számomra előre megírt program?” Amikor éppen nem lótunk-futunk, töprengjünk el egy kicsit ezeken a kérdéseken! A válaszokat természetesen mindenkinek önmagának kell megtalálnia, és sosincs késő ahhoz, hogy visszataláljunk Önmagunkhoz.

Hogyan lehet túljutni ezeken a robotszerű beidegződéseken?

Például a testi betegségek és az emberi kapcsolatok sokszor véletlenszerűnek tűnő alakulása lehetővé teszik, hogy kis, elviselhető adagokban átéljük azt, amitől félünk, és így a lelkünk gyógyulhat. „Kutyaharapást szőrével.” Mondja a népi bölcsesség. Sokszor ártónak értékelünk egy baktériumtenyészetet, vagy bántónak és ellenségesnek találunk egy megjegyzést, mert a következményeként át kell élnünk azt, amitől félünk. Pedig ezek a történések egyben lehetőségek is arra, hogy a félelmeink csökkenjenek, és egy kicsit szabadabban, és természetesebben éljünk. Ha ezekben a helyzetekben át merünk élni egy érzést, aminek az eltüntetéséért már évek óta mindent sikeresen megtettünk, akkor megtapasztalhatjuk azt, hogy kibírható, mert nem fulladunk meg benne, hanem végül kikecmergünk belőle, és száraz bőrrel megúszhatjuk, még akkor is, ha egy időre el kellett, hogy merüljünk benne. Ezek azok az élettapasztalatok, amik érettebbé és lelkileg valóban erősebbé tesznek bennünket.

 

Irtzl Károly pszichológus
www.irtzlkaroly.hu

Irtzl Karoly